Prológus

~ Tisha ~ (Nitta)

Lassan kezdem el a hajamat kifésülni, mert apa azt mondta tegnap, hogy ma reggel beszélni szeretne velem. Mire a hosszú hajamból az összes gubancot kikeféltem, csak pár perc tellett el. Minden mozdulatom le akarom lassítani, hogy minél később kerüljön sor erre a beszélgetésre. Biztos valami komoly dologról lehet szó, különben nem jelentette volna be előre, akkor nem lenne semmi rossz előérzetem. Egy hanyag copfba kötöttem össze a hajam, és ahogy voltam a fekete trikómba és fekete franciabugyimba sétáltam ki a konyha felé. Éreztem a friss kávé illatát, biztos ott ül és vár, hogy valamit megosszon velem. Mély levegőt veszek és beljebb lépek.

- Jó reggelt, Apa! - köszöntöm mosolygósan és egy puszit nyomok az arcára. Leülök a vele szembe lévő székre, ami az asztal túloldalán van. Mosolyog, akkor biztos jó kedve van.

- Szia, Kincsem! Kérsz kávét? - felesleges kérdésnek tartom, hiszen ilyenkor hétvégén mindig kitölti a bögrémbe a frissen lefőtt kávét. Lassan kortyolok bele a még gőzölgő italba. Nagyon zavar, hogy nem szól semmit, csak mosolyog. Mostanában mindig vigyorog, mint a tejbetök. Persze nagyon örülök a boldogságának, szinte sose láttam ilyen kivirultnak.

- Kibököd végre, hogy mit akarsz velem megbeszélni? - kérdeztem tőle idegesen, amikor már megőrjített a hallgatása.

- Úgy gondoltam, hogy hallgatok rád. De ne szokj hozzá, hogy ez esetleg máskor is így lesz. - ennél a mondatánál sose tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. - Igenis fontos volt, hogy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat.

- Nagyon örülök apa, hogy meghoztad ezt a döntést. - és még most nem is hazudtam neki, hogy jó kedve legyen. Már volt erre példa, de tényleg csak azért, hogy jobb kedve legyen. Különben is, kinek árt ez. - Mikor fogod bemutatni? Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy kit találtál!

- Nemsokára találkozhatsz velük. Nagyon jól ki fogtok jönni. Van egy annyi idős lánya, mint te. Utána pedig, csak két rövid hónap az esküvőig. - nem mintha az előző mondatai nem sokkoltak volna teljesen, ez az utolsó bejegyzésre köpni-nyelni nem tudtam.

- Apa! Ezt nem gondolod, hogy illett volna megbeszélned velem, mielőtt ilyen döntéseket hozol? Legalább azt megtudhatom, hogy kit szándékozol feleségül venni? - lehet, hogy egy csöppet felhúztam magam, na jó, ez hazugság. Szó szerint fortyogok a dühtől. Ilyen döntéseket hoz, anélkül, hogy megkérdezne engem.

- Kicsim, te adtad a tanácsot én csak megfogadtam a saját értelmezésemben. A leendő mostohaanyád pedig a Vouge főszerkesztője, Persephoné Polignac. - mondta teljesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk.

- Te ugye most csak szórakozol velem, vagy... Persephoné Polignac, az anyja az általam legjobban gyűlölt embernek. Apa, Cassy Polignacnak az anyja. Most tetted tönkre az életem. Már évek óta gyűlöljük egymást. - már ott tartok, hogy ennek a ribancnak a képével dárcozzak és most erre az anyját akarja elvenni.

- Itt az ideje, hogy kibéküljetek. Úgyis nemsokára elköltözünk, a közös együttélés majd változtat ezen a helyzeten. Minden rendben lesz. - próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.

- Nem, nem lesz semmi sem rendben. Mindent tönkre tettél. Adammel beszéltél egyáltalán? Nem fogok azzal a nővel és a lányával egy fedél alá költözni. Úgy utállak! - már nem bírtam tovább és beszaladtam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót. Ilyet nem tehet velem a saját apám.

Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Próbált bejönni, de ráfordítottam a zárat. Pár percig még próbálkozott, de hamar feladta. Gyorsan felöltöztem és közben felhívtam Tylert, hogy jöjjön értem azonnal. Amire teljesen elkészültem, már ott várt a ház előtt, járó motorral. Kisétáltam a lakásból és ahelyett, hogy megvártam volna a liftet, leindultam a lépcsőn. A negyedikről viszonylag hamar leértem. Odaintettem a portásnak és száguldottam is ki az üvegajtón. Tyler amint meglátott levette a fejéről a sisakot.

- Hova menjünk? - kérdezte és látszott rajta, hogy aggódik értem. Még gyorsan magához húzott és megölelt, majd még egy puszit is kaptam az arcomra.

- Minél messzebb innen. - mondtam és felvettem a bukósisakot aztán felültem mögé. Jó szorosan átöleltem a derekát és már csak azt éreztem, hogy száguldunk az autók között.

~ Cassy ~ (Maiza)

- Nem is tudom, hogy képzelte ezt az egészet! – kelek ki magamból, holott közben Caden kitartóan csókolgatja a nyakamat, és igyekszik lesimogatni rólam a fehérneműm.

Azonban amilyen túlspilázott, feldúlt állapotomban leledzem, képtelen vagyok másfele terelni a gondolataim, hisz az agyam újból és újból lejátssza nem is oly régi beszélgetésem anyámmal.

- Fel tudnék robbanni dühömben! Komolyan nem hiszem el, hogy hogyan teheti ezt velem, mikor nagyon jól tudja, hogy ki nem állhatom azt a különc ribancot! – folytatom hangosabban, miközben dacosan kiszakítom magam a fiú karjaiból, aki erre csak sóhajtva hátradől az ágyon, majd pedig felpattanva fel-alá kezdek járkálni.

Hiába hozta már tudtomra órák óta döntését, még mindig képtelen vagyok elfogadni azt, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mégis miért pont ezt a Reynolds pasit választotta, mikor millió és egy olyan férfit fel tudnék sorolni, akik majd meg bolondulnak érte, és nyilvánvalóan jobban is illettek volna hozzá.

- Ilyen szerencsém is csak nekem lehet! El tudod te képzelni, hogy milyen lesz nekem együtt élni azzal a ribanccal? Eddig is kellőképpen megkeserítette a napjaim, mi lesz ezután? – fakadok ki hevesen gesztikulálva, továbbra is kitartóan róva a köröket a szobában.

Akármennyire is akarom, egyszerűen nem tudok lenyugodni, egyszerűen képtelen vagyok magamra erőszakolni egy kis higgadtságot, mikor úgy éreztem, hogy anyám ezzel a döntésével akarja romba dönteni az életem.

- Kell egy terv! Valami, amivel elüldözhetem a pasit, de anyát nem készítem ki túlságosan. Valami, ami miatt ő maga fogja kiadni Reynolds útját! – fejtem ki véleményem, közben máris bőszen azon agyalva, hogy mégis miféle terv lenne megfelelő a célra, hogy ez az esküvő semmiképpen se köttessen meg.

Hallom ugyan, hogy Caden szólongat, és mond még valamit, nem fogom fel szavai értelmét, ahhoz túlontúl is lefoglal az, hogy kitaláljak valami értelmes tervet arra vonatkozólag, hogy anyám meggondolja magát.

- Cassy! – ragadja meg hirtelen karjaim, és elém ugrik, ezzel szívrohamhoz közeli állapotba sodorva. – Állj le! Még több hónapod van az esküvőig, ráadásul koránt sem biztos, hogy tényleg eljutnak az oltárig. Addig még bármi történhet! A másik pedig, hogy még én is látom anyukádon, hogy végre boldog. Amióta összejött ezzel a pasival, szinte ragyog, jó a kedve, szerelmes. Komolyan azt akarod, hogy újból olyan letargiába zuhanjon, mint mikor apukád elhagyott titeket? – magyarázza higgadt, meggyőző hangon, ezzel észhez térítve.

Még túlságosan is élénken él bennem az emlék, amikor az én mindig mosolygós, jókedélyű, csupa-szív édesanyám átváltozott egy reménytelen, búval bélelt zombivá, aki a munkájába temetkezett.

Én pedig kénytelen voltam elfogadni, hogy apám mellet valamilyen szinten anyám is elvesztettem, hisz már alapjaiban se hasonlított régi önmagára. Azokban az időkben mindent megtettem, csak, hogy egy kis mosolyt csaljak az arcára, és amivel csak tudtam, segítettem neki, hogy legalább részben levegyem a terhet a válláról.

- Nem, azt nem akarom! – felelem elszégyellve magam.

Azok után, hogy anyával már csak egymásra számíthatunk, az égvilágon mindent megteszek azért, hogy még csak véletlenül se bántsam meg, hogy ne legyen hozzá egy rossz szavam se. Nem fér a fejembe, hogy mégis az előbb, hogy juthatott eszembe olyan bárdolatlan dolog, miszerint elszakítsam attól az embertől, akivel látszólag tényleg boldog, és aki szereti.

- Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam a dolgot! Sajnálom, csak te is tudod, hogy Tishával nem éppen felhőtlen a viszonyunk! – motyogom, miközben vállgödrébe fúrom arcom, s átölelem.

- Semmi baj! Azt hiszem, ennyi év után már hozzászoktam a hisztijeidhez, és tudom is kezelni őket! – nevet halkan, miközben ő is átölel.

Így, hogy izmos karjai közé bújtam, és józanabbul igyekszem átgondolni a dolgokat, mintha minden könnyedebben menne, már csak attól, hogy tudom, hogy Cadenre bármikor számíthatok, hisz eddig is bármi is történt, mindig mellettem állt, és segített, amiben csak tudott.

Hosszan beszívom ismerős, megnyugtató illatát, miközben a fejemben szöget üt a gondolat, miszerint lehet, hogy ez az egész házasság ügy nem is lesz olyan rossz. Hogy talán, ha mindketten, Tisha és én is visszafogjuk magunkat valamiképpen, akkor megoldható lesz, hogy csak eltűrjük egymást otthon, azonban azt már nem tudom megígérni - még saját magamnak sem-, hogy ha nem lesznek ott anyámék, vagy ha suliban leszünk is ilyen szívélyes leszek vele.