1. fejezet~ Cassy(Maiza)

Sajnálom, hogy késtem a fejivel, de elég zűrős volt ez a hetem.:) Jó olvasást!

A hátralévő idő az esküvőig, még számomra is gyorsan telt el. Hiába váltak már szinte mindennapossá a közös családi ebédek, vacsorák, esetleg reggelik, s a különböző programok, még mindig nem tudtam hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy csonka kis családunk újból teljes lesz. Ráadásul nem, hogy egy, de – mint később kiderült – két új testvérem is lesz.

Ahhoz képest, hogy a suliban továbbra is öltük egymást Tishával, amikor együtt voltunk az ősökkel mindketten igyekeztünk visszafogni magunkat. Én természetesen az anyám miatt tettem, hisz méterekről sütött róla a boldogság és, hogy szerelmes. Sokszor még egy hősszerelmes tinédzseren is túltett, mintha nem bírt volna a hormonjaival.

Teljesen idegen volt tőle ez a fajta viselkedés, hogy kezdte feladni az örökké higgadt, kissé merev énjét, hogy helyette vidáman kacarásszon, s piruljon, akárhányszor csak Lucas bókol neki, ami elég gyakran fordult elő. Másrészről viszont, a saját boldogsága engem is azzá tett, és tényleg megkönnyítette az életem. Már nem kellet olyan görcsösen megfelelnem neki, nem kellet mindig a legjobbra, legtökéletesebbre törekednem.

Viszont még így is ott volt a gyerekes ragaszkodás, hogy anyám már nem csak rám fordította a figyelmét, hogy most már Lucasszal, Tishával és Adammel is törődött. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy eddig egyedüli gyerekként én voltam a rivaldafényben, most pedig ugyanennyi energiát, s időt fordított a Reynolds kölykökre, míg az apjuk pedig velem próbált egy jobb kapcsolatot kiépíteni. És bár igaz, hogy a pasi kissé elvont volt, mégis voltak értelmes hozzászólásai, és az ember anélkül érezte jól magát vele, hogy kifárasztotta volna az agyát.

Hallattam egy fáradt sóhajt, majd feltápászkodtam a puha ágyról, azután nagyot nyújtózkodva indultam a szobámból nyíló fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, feltettem egy enyhe sminket, melyet pink rúzzsal dobtam fel, és jól illett pinkre festett körmeimhez. Mivel csak egy családi csapatépítő tréning reggeliről volt szó, egy fehér miniruhánál döntöttem, melyet kisebb-nagyobb ráhímzett, színes virágok diszítettek, s derékban húzott volt. Hozzá egy pasztellrózsaszín peep toe magassarkút vettem fel; kiegészítőként karkötőket választottam, majd pedig hajam felét hátra fogtam.

Éppen, hogy bepakoltam ugyancsak pink színű kistáskámba, amikor meghallottam anyám sürgető hangját, miszerint megérkezett a taxi, úgyhogy jó lenne, ha már mennék. Egy utolsó pillantást vetettem magamra a folyosón álló tükörben, majd leszaladtam a lépcsőn, s egy bocsánatkérő mosolyt villantottam anyámra, aki szokás szerint most is tökéletesen nézett ki.

Előreterelt, majd bezárta az ajtót, a kocsiba beszállva pedig nyomban száguldottunk is a Metbe. Persze mi másról is beszélhettünk, mint az esküvőről, és bár hiába éreztem kissé a háttérbe szorítva magam, rettentően örültem neki, hogy visszanyerte régi énjét, hogy ismét boldog. Mostanában leginkább minden csak e körül forgott, folyton ez volt a beszédtémánk, ami mondjuk annyiban megkönnyítette az életem, hogy elterelte anyám figyelmét, arról, hogy mostanában „elfelejtettem” eljárni a külön tanáromhoz, aki csak még inkább megkurtította volna az időmet.

Elég hamar odaértünk, szerencsére sikerült olyan taxisofőrt kifognunk, aki ügyesen kikerülgette a reggeli dugókat, így még a megbeszélt találkozó előtt húsz perccel ott várakoztunk az előcsarnokban. Miután folytattunk egy igencsak unalmas beszélgetést Williamsburgékkel, akiknek nálam két évvel idősebb fiúk, évek óta reménytelenül próbál elcsábítani, anyámmal ismét átvettük az aznapi teendőket, hogy a szabad délelőtt után, ruhapróbára kell menni, utána pedig, hogy végre rám is fordítson időt, este elmegyünk vacsorázni, majd pedig otthon maradva csajos estét tartunk.

Éppen áttért anyám a fiútémára, rákérdezve, hogy Andrew, Williamsburgék fia, mégis miért nem nyeri el tetszésemet, amin iszonyat nagyon kacagtam, s még mindig nevetve közöltem anyámmal a szerintem magától adódó tényeket, min ő is nevetett, mikor is feltűntek Reynoldsék, ezúttal azonban hárman. Nekem pedig nyomban kihagyott egy dobbanást a szívem, amikor megláttam a Tisha vállát átkaroló, magas és jóképű Adoniszt. A piros- fekete-fehér kockás ing tökéletesen kiemelte izmait, amelynek ingujjait feltűrte, csuklóján egy szegecsekkel díszített bőrkarkötő volt, nyakán pedig egy bőrszalag volt, rajta egy medállal. Az ing alatt egy egyszerű fehér trikót vislet; világosbarna haját felzselézte, fakókék szemei pedig majd kivilágítottak arcából, állán pedig többnapos borosta volt fellelhető, amitől csak még szívdöglesztőbben festett.

Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő nem olyan habitusú, mint Tisha, hogy nem ítél el egyből, az alapján, ahogy kinézek, hogy ő férfi szemmel nem csak egy divatmániás Barbiebaba képében lát. Lucas nyomban olyan mosolyt villantott anyámra, és olyan bensőséges pillantással jutalmazta, hogy muszáj volt lekapnom róluk a szemem, mivel úgy gondoltam egy ilyen intim jelenetnek inkább nem akarok a szemtanúja lenni.

Ahogy elnéztem Tisha arcát, ő nem igazán örült az apja örömének, vagy csak azt nem bírta nézni, ahogy szüleink kiskamaszokat megirigylő módon turbékolnak, mivel arcára undort kifejező grimasz ült. Köszöntem nekik, mit viszonoztak is, és a Tishát átkaroló srác, kissé rekedt érzéki hangjától megremegett a térdem. Egyszerűen el se mertem hinni, hogy valaki ilyen hatással van rám, hogy valakinek már csak maga a kinézete, és a hangja ennyire letaglózzon.

- Milyen csinosak vagytok. Bár ezen már meg sem lepődök! – bókolt Lucas, mint mindig, miközben rám mosolygott, mit csak viszonoztam.

- Jaj Lucas, hagyd már! – szólt anyám kuncogva. – És ő a fiad? – tért rá, szemeit a srácra szegezve.

- Igen, ő itt Adam! – felelte a családfő.

- Adam Reynolds vagyok – engedte el a húgát, s közelebb lépett anyámhoz. – Örvendek, már nagyon sok jót hallottam magáról. – kedveskedett, mit anyám csak egy mosollyal ajándékozott.

- Én Persephoné Polignac vagyok, de kérlek, nyugodtan tegezz. Ő pedig itt a lányom: Cassy. – beszélt továbbra is mosolyogva, miközben egy percre sem engedte el Mr. Reynolds kezét.

- Szia! Már kezdtem azt hinni, hogy az esküvő előtt nem is találkozunk. – szóltam, amint hozzám fordult, zavarba ejtő vigyorától pedig kirázott a hideg.

- Részemről a szerencse. Tisha, nem is mondtad, hogy ilyen szép barátnőd van. – felelte, miközben a húgára kacsintott, ki megforgatta szemeit.

- Pedig biztos, hogy említettem, csak nem igazán figyeltél – jött a gúnyos válasz, mire csak megvető pillantást vetettem rá.

Azonban már régebben eldöntöttem, hogy megpróbálok eltekinteni engem inzultáló kijelentéseitől, és tetteiről, így szóra se méltattam, csak enyelgő anyámék nyomában siettem be a terembe. Minekután Adamék beelőztek, s hátulról is szemrevételeztem, hogy mélykék, koptatott farmere egy tökéletes feneket rejt, csak még inkább kezdtem el vonzódni irányába.

Persze, mint előre tudtam is, a többi társalgás mind a szertartás körül forgott, a most leginkább terítékre kerülő téma pedig nem volt más, mint a vendéglista. Hiába volt már csak hátra pár hét, még mindig képtelenek voltak eldönteni, hogy kit hívjanak meg, amiből aztán egy kisebb szóváltás is kerekedett. Én már meg sem próbáltam figyelni, inkább csak csendben eszegettem, és elmerülve a gondolataimban csodáltam Adamet. Szerencsére hamar végeztünk, így miután anyám bejelentette, hogy ő Lucasszal megy el valahová, Adam felajánlotta, hogy hazavisz, mit én csak megköszöntem, de visszautasítottam, egyrészt, mert úgy gondoltam, hogy ma már több dózist belőle nem bírnék elviselni anélkül, hogy bevessem a női praktikákat, ezzel magamra vonva a figyelmét. Másrészt pedig Cadenhez voltam hivatalos, ugyanis már napokkal ezelőtt megegyeztünk, hogy beiktatunk végre egy jó kis filmnézős, lazítós napot, amit eddig mindig el kellet halasztanunk.

Így kiérve a Metropolitan lépcsőjére, csak elköszöntünk, én pedig gyalog indultam Cadenék lakása felé, ami elég közel volt, így percek alatt odaértem. Mint mindig, most is egyedül volt otthon, leszámítva a személyzetet. Ha jól emlékszem eddig a szüleit csak a partikon, bálokon és rendezvényeken láttam, de itthon sosem, köszönhetőn, hogy apja üzletember volt, mindig utón volt, a felesége pedig elkísérte.

Összeszedtünk a konyhából mindenféle finomságot, amiket felvittünk Caden szobájába, majd pedig cipőmet lerúgva másztam fel a hatalmas ágyra, hogy aztán hozzábújva élvezzem, hogy nem kell agyalnom, csak a filmre, s a fiúra figyelve, aki, mint mindig, most is nekem szentelte figyelmét. Többek között ezért is imádtam iszonyúan őt, hogyha együtt voltunk, csakis velem foglalkozott, és törődött, amitől szeretethiányom, és az, hogy mostanában elhanyagolva éreztem magam, legalább arra a kis időre megszűnt, amíg vele voltam.

1. fejezet~Tisha( Nitta)

Sziasztok! 

Megjött az első feji első része, ugyanis Cass részét holnap kapjátok. A lényeg, hogy sajnáljuk, hogy megvárakoztattunk titeket, de mindketten elég nehéz heteket tudhatunk magunk mögött, de reméljük, ez már nem tart sokáig.

Jó olvasást, és számítunk kritikákra!

Háton fekve pihentem az ágyon, gondolatokkal szárnyra kelve repültem a tudatalattim leghátsóbb részébe.

 - Minek is ez a felhajtás? - kérdezem félhangosan. - Minek ezek a családi reggelik? - gondolkodtam tovább.

Igaz, hogy Persephoné nagyon kedves mind velem és mind Adammel. A papát pedig egyenesen imádja. Bár egyfolytában úgy viselkednek, mint két szerelmes kiskamasz. Még Tylerrel se viselkedünk így, pedig mi már egészen régóta együtt vagyunk.

Az ilyesfajta "családi " összejöveteleken Cassyvel mindketten próbáltuk előadni a legbájosabb énünket. Én csak apa miatt, ő pedig az anyja miatt, gondolom én. Apa nagyon próbálkozik Cassyvel összebarátkozni - bár szerintem ez reménytelen -, de nem tudom, hogy mennyi sikerrel.

De most mégis Adam a legidegesítőbb. Csak mindenre mosolyog, ezzel meg az őrületbe kerget. Idősebb testvér lévén kéne rendelkezni saját, határozott véleménnyel. Ebben a családban úgy tűnik, hogy ezzel csak én rendelkezem.

Ilyenkor kíváncsi lennék, hogy mit mondana anya. Olyan igazságtalannak érzem, hogy Adamnek több ideje volt megismerni őt, mint nekem. Most pedig az ő szerepét más akarja betölteni, amit nem esik nehezemre kimondani, hogy igazán nincs ínyemre. Igazán kedves nő és figyelmes, de ő mégsem léphet az édesanyám helyére.

Egy órám volt elkészülni, míg nem indulunk a Metropolitan Múzeumba egy családi reggelire. Bár a reggelik ritkaságnak számítottak, mert mi Cassyvel suliban voltunk, míg apa és Persephoné pedig dolgozni ment. Nem vágytam egy újabb iskolán kívüli találkozásra Cassyvel, de ahogy közeledett az esküvő napja úgy lettek ezek az események egyre gyakrabbak is. Szinte minden erőfeszítésünket latba kell vetni ilyenkor, hogy ne ugorjunk egymás nyakának és ne szóljunk keményebben a másikhoz, mint az megengedett lenne. De ígéretet tettem apának, hogy rendesen fogok viselkedni, de azt nem, hogy a suliba nem kötök belé.

Lassan ültem fel az ágyban és ülőpózban kinyújtóztam. Az agyam már teljesen elzsibbadt a sok gondolkodásban. Egy apró gondolattól vezérelve elengedtem magam és visszazuhantam az ágyba. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, hogy elveszem a rajta pihenő könyvet és olvasok egy kicsit. De a könyv nem mozdult el a helyéről, békésen feküdt tovább a szekrény lapján.

Akaratlanul is újra a gondolatok világába kalandoztam. Egy rossz eseménynél összeszorítottam a szemem. Bár nem sok emlékem van a balesetről, de a fotók és cikkek az újságokban fel-felvillantják az aprócska emlékfoszlányokat az elmémben. Folyamatosan ugyanazok a mondatok: "Frontálisan ütközött két kocsi." Az egyik sofőr alkohol befolyása alatt állt." "A fiatal családanya belehalt sérüléseibe, de a vele utazó öt éves kislánya csodával hatásos módon túlélte." Ezek és az ehhez hasonló emlékek kísértik minden magányosan töltött percemet.

Újra felültem, és hogy újra elhessegessen a számomra kellemetlen mondatokat és gondolatokat. Átsétáltam a fésülködőasztalomhoz és elkezdtem készülődni. Kifésültem a hajamat és felkötöttem egy cofba. A kávém már gőzölögve várt rám a konyhapulton, gyorsan felhörpintettem és a fürdőbe indultam. Megmosakodtam és fogat mostam. Visszamentem a szobámba és leheletnyi sminket vittem fel az arcomra. Még bekapcsolta a laptopomat és elolvastam az üzeneteimet. Gyorsan küldtem Tylernek egy SMS-t, hogy a zenekari próbán találkozunk. Éppen befejeztem a teendőimet, amikor apa kiabált be hozzám, hogy a kocsi csak rám vár és legkésőbb 5 perc múlva indulunk. Normál tempómban elkezdtem venni a kabátom és a cipőm, majd kisétáltam a lakásból és bezártam magam mögött az ajtót. A liftet várván nekidőltem és türelmesen vártam és vártam, csak vártam. A lift megérkezett és lassan kinyíltak ajtajai is, megnyomtam azt a gombot, ami a garázsig szállít le. Amikor feltárult előttem a garázs látványa már láttam a járó kocsit és a türelmetlenül tipródó apát. Tessék itt az apám, Lucas Reynolds a pontos fotós, aki soha, de soha nem késik sehonnan.

- Gyere már! Elkésünk! - kiabált nekem, mert olyan lassan menetem előre, mintha hátrafele mentem volna.

- Megyek már! - és egy kicsit gyorsítottam a járásomon. Amikor odaértem az autóhoz, akkor csendesen beszálltam.

Az utazás részemről csendben telt, a hátsó ülésen kibámulva figyeltem az ismerős tájat. Apa és Adam folyamatosan beszélgetett valami jelentéktelen dologról. A múzeum alapjában véve nem volt messze, de a hatalmas forgalom miatt csak araszolva tudtunk haladni. A dudálásokat és a családom beszélgetését kizárva próbáltam újra a gondolatok világába merülni. De most ez nem sikerült, csak az álmaim világába menekült az elmém. Mézédes álmokba ringatott a kocsi gyenge rázkódása. A boldogság illúzióját apám mély, hars hangja szakította félbe.

- Tish! Tisha! Ébredj, megérkeztünk! - rázogatta a vállamat.

 - Jól van! Jól van! Megyek már! - nyújtóztam ki és megdörzsöltem fáradt pilláimat. Kikászálódtam a kocsiból és indultam a múzeum bejárata felé. A vasárnap reggeli nap erősen tűzött a szemembe. Ahogy beértünk a múzeumba kellemes hűvösség vett körül, Adam átkarolta a vállamat, mint egy biztatásképp, hogy lépkedjek tovább a terem felé. Az út alatt némán beszélgettünk, ami meglepő volt, mert mikor egyetemre ment, akkor egy kicsit eltávolodtunk egymástól.

Már a terem előtt hallottam Cassy és az anyja vidám társalgását, és hogy alkalomadtán fel-felkacagtak. Úgy éreztem, hogy a lelkemet valami újra fojtogatni kezdi, és a sírás kerülget. Eszembe ötlött, hogy ebben nekem az édesanyámmal már nem lehet részem. Egy mély levegőt vettem és tovább mentem. Kedvesen köszöntem mindkettőjüknek, ahogy azt illik. A számomra csendesre tervezett reggeli elég hangosra sikeredett. Apa és Persephoné egyfolytában enyelegtek.

- Milyen csinosan vagytok. Bár ezen meg se lepődök. - bókolt apa a tőle megszokott módon.

- Jaj, Lucas! Hagyd már. És ő a fiad? - kérdezte Persephoné nyájasan.

 - Igen, ő Adam. - mutatott rá apa.

- Adam Reynolds vagyok. Örvendek, már nagyon sok jót hallottam magáról. - kedveskedett a bátyám.

- Ó, tényleg. De nyugodtan tegezz csak. Én Persephoné Polignac vagyok, és a lányom Cassy. - mosolygósan beszélt, miközben el se engedte apa kezét.

Nem volt vele tényleg semmi bajom, a lányát kivéve. Látszott rajta, hogy szereti nagyon apát és tényleg jó viszonyba akart velünk kerülni.

- Szia! Már azt hittem, hogy az esküvő előtt nem is találkozunk. - mondta Cassy nyávogva.

 - Részemről a szerencse. Tisha nem is mondtad, hogy ilyen szép barátnőd van. - kacsintott rám Adam, mert tudta, hogy miféle viszonyban vagyok Cassyvel.

 - Pedig biztos, hogy említettem, csak nem igazán figyeltél. - feleltem neki gúnyosan, amit valószínűleg Cassy is megérzett.

A reggeli többi része mind az esküvő körül forgott. Mindig volt valami: A díszítés, a terítés, a menü, a torta és még sok olyan dolog, amik egyáltalán nem is lényegesek. De a kedvencem akkor is a vendéglista volt: Most ezzel vesztem össze, őt akkor mégsem hívjuk meg, akkor kit hívjuk meg helyette?

A reggeli végén, apa elment Persephonéval, mialatt engem Adam szállított haza. Cassy pedig egyedül ment haza, bár Adam először őt is haza akarta vinni, de nem engedte és az igazat megvallva én se rajongtam az ötletért. Otthon rögtön a szobámba mentem és visszafeküdtem az ágyamba és végre utat engedhettem a könnyeimnek.

Sziasztok!

Neeem, sajnos még nem a fejit hoztuk, de jó hírekkel szolgálhatunk!:) Már neki álltunk, és ami eddig kész van, jónak ígérkezik, és tele lesz végre cselekménnyel, valamint egy kis izgalom is befigyel!:)
Reméljük, hogy már mind tűkön ülve várjátok! A hétvégén valszeg, már fel is rakjuk, igyekszünk, hogy minél előbb olvashassátok!
Pusziii

Prológus

~ Tisha ~ (Nitta)

Lassan kezdem el a hajamat kifésülni, mert apa azt mondta tegnap, hogy ma reggel beszélni szeretne velem. Mire a hosszú hajamból az összes gubancot kikeféltem, csak pár perc tellett el. Minden mozdulatom le akarom lassítani, hogy minél később kerüljön sor erre a beszélgetésre. Biztos valami komoly dologról lehet szó, különben nem jelentette volna be előre, akkor nem lenne semmi rossz előérzetem. Egy hanyag copfba kötöttem össze a hajam, és ahogy voltam a fekete trikómba és fekete franciabugyimba sétáltam ki a konyha felé. Éreztem a friss kávé illatát, biztos ott ül és vár, hogy valamit megosszon velem. Mély levegőt veszek és beljebb lépek.

- Jó reggelt, Apa! - köszöntöm mosolygósan és egy puszit nyomok az arcára. Leülök a vele szembe lévő székre, ami az asztal túloldalán van. Mosolyog, akkor biztos jó kedve van.

- Szia, Kincsem! Kérsz kávét? - felesleges kérdésnek tartom, hiszen ilyenkor hétvégén mindig kitölti a bögrémbe a frissen lefőtt kávét. Lassan kortyolok bele a még gőzölgő italba. Nagyon zavar, hogy nem szól semmit, csak mosolyog. Mostanában mindig vigyorog, mint a tejbetök. Persze nagyon örülök a boldogságának, szinte sose láttam ilyen kivirultnak.

- Kibököd végre, hogy mit akarsz velem megbeszélni? - kérdeztem tőle idegesen, amikor már megőrjített a hallgatása.

- Úgy gondoltam, hogy hallgatok rád. De ne szokj hozzá, hogy ez esetleg máskor is így lesz. - ennél a mondatánál sose tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. - Igenis fontos volt, hogy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat.

- Nagyon örülök apa, hogy meghoztad ezt a döntést. - és még most nem is hazudtam neki, hogy jó kedve legyen. Már volt erre példa, de tényleg csak azért, hogy jobb kedve legyen. Különben is, kinek árt ez. - Mikor fogod bemutatni? Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy kit találtál!

- Nemsokára találkozhatsz velük. Nagyon jól ki fogtok jönni. Van egy annyi idős lánya, mint te. Utána pedig, csak két rövid hónap az esküvőig. - nem mintha az előző mondatai nem sokkoltak volna teljesen, ez az utolsó bejegyzésre köpni-nyelni nem tudtam.

- Apa! Ezt nem gondolod, hogy illett volna megbeszélned velem, mielőtt ilyen döntéseket hozol? Legalább azt megtudhatom, hogy kit szándékozol feleségül venni? - lehet, hogy egy csöppet felhúztam magam, na jó, ez hazugság. Szó szerint fortyogok a dühtől. Ilyen döntéseket hoz, anélkül, hogy megkérdezne engem.

- Kicsim, te adtad a tanácsot én csak megfogadtam a saját értelmezésemben. A leendő mostohaanyád pedig a Vouge főszerkesztője, Persephoné Polignac. - mondta teljesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk.

- Te ugye most csak szórakozol velem, vagy... Persephoné Polignac, az anyja az általam legjobban gyűlölt embernek. Apa, Cassy Polignacnak az anyja. Most tetted tönkre az életem. Már évek óta gyűlöljük egymást. - már ott tartok, hogy ennek a ribancnak a képével dárcozzak és most erre az anyját akarja elvenni.

- Itt az ideje, hogy kibéküljetek. Úgyis nemsokára elköltözünk, a közös együttélés majd változtat ezen a helyzeten. Minden rendben lesz. - próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.

- Nem, nem lesz semmi sem rendben. Mindent tönkre tettél. Adammel beszéltél egyáltalán? Nem fogok azzal a nővel és a lányával egy fedél alá költözni. Úgy utállak! - már nem bírtam tovább és beszaladtam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót. Ilyet nem tehet velem a saját apám.

Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Próbált bejönni, de ráfordítottam a zárat. Pár percig még próbálkozott, de hamar feladta. Gyorsan felöltöztem és közben felhívtam Tylert, hogy jöjjön értem azonnal. Amire teljesen elkészültem, már ott várt a ház előtt, járó motorral. Kisétáltam a lakásból és ahelyett, hogy megvártam volna a liftet, leindultam a lépcsőn. A negyedikről viszonylag hamar leértem. Odaintettem a portásnak és száguldottam is ki az üvegajtón. Tyler amint meglátott levette a fejéről a sisakot.

- Hova menjünk? - kérdezte és látszott rajta, hogy aggódik értem. Még gyorsan magához húzott és megölelt, majd még egy puszit is kaptam az arcomra.

- Minél messzebb innen. - mondtam és felvettem a bukósisakot aztán felültem mögé. Jó szorosan átöleltem a derekát és már csak azt éreztem, hogy száguldunk az autók között.

~ Cassy ~ (Maiza)

- Nem is tudom, hogy képzelte ezt az egészet! – kelek ki magamból, holott közben Caden kitartóan csókolgatja a nyakamat, és igyekszik lesimogatni rólam a fehérneműm.

Azonban amilyen túlspilázott, feldúlt állapotomban leledzem, képtelen vagyok másfele terelni a gondolataim, hisz az agyam újból és újból lejátssza nem is oly régi beszélgetésem anyámmal.

- Fel tudnék robbanni dühömben! Komolyan nem hiszem el, hogy hogyan teheti ezt velem, mikor nagyon jól tudja, hogy ki nem állhatom azt a különc ribancot! – folytatom hangosabban, miközben dacosan kiszakítom magam a fiú karjaiból, aki erre csak sóhajtva hátradől az ágyon, majd pedig felpattanva fel-alá kezdek járkálni.

Hiába hozta már tudtomra órák óta döntését, még mindig képtelen vagyok elfogadni azt, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mégis miért pont ezt a Reynolds pasit választotta, mikor millió és egy olyan férfit fel tudnék sorolni, akik majd meg bolondulnak érte, és nyilvánvalóan jobban is illettek volna hozzá.

- Ilyen szerencsém is csak nekem lehet! El tudod te képzelni, hogy milyen lesz nekem együtt élni azzal a ribanccal? Eddig is kellőképpen megkeserítette a napjaim, mi lesz ezután? – fakadok ki hevesen gesztikulálva, továbbra is kitartóan róva a köröket a szobában.

Akármennyire is akarom, egyszerűen nem tudok lenyugodni, egyszerűen képtelen vagyok magamra erőszakolni egy kis higgadtságot, mikor úgy éreztem, hogy anyám ezzel a döntésével akarja romba dönteni az életem.

- Kell egy terv! Valami, amivel elüldözhetem a pasit, de anyát nem készítem ki túlságosan. Valami, ami miatt ő maga fogja kiadni Reynolds útját! – fejtem ki véleményem, közben máris bőszen azon agyalva, hogy mégis miféle terv lenne megfelelő a célra, hogy ez az esküvő semmiképpen se köttessen meg.

Hallom ugyan, hogy Caden szólongat, és mond még valamit, nem fogom fel szavai értelmét, ahhoz túlontúl is lefoglal az, hogy kitaláljak valami értelmes tervet arra vonatkozólag, hogy anyám meggondolja magát.

- Cassy! – ragadja meg hirtelen karjaim, és elém ugrik, ezzel szívrohamhoz közeli állapotba sodorva. – Állj le! Még több hónapod van az esküvőig, ráadásul koránt sem biztos, hogy tényleg eljutnak az oltárig. Addig még bármi történhet! A másik pedig, hogy még én is látom anyukádon, hogy végre boldog. Amióta összejött ezzel a pasival, szinte ragyog, jó a kedve, szerelmes. Komolyan azt akarod, hogy újból olyan letargiába zuhanjon, mint mikor apukád elhagyott titeket? – magyarázza higgadt, meggyőző hangon, ezzel észhez térítve.

Még túlságosan is élénken él bennem az emlék, amikor az én mindig mosolygós, jókedélyű, csupa-szív édesanyám átváltozott egy reménytelen, búval bélelt zombivá, aki a munkájába temetkezett.

Én pedig kénytelen voltam elfogadni, hogy apám mellet valamilyen szinten anyám is elvesztettem, hisz már alapjaiban se hasonlított régi önmagára. Azokban az időkben mindent megtettem, csak, hogy egy kis mosolyt csaljak az arcára, és amivel csak tudtam, segítettem neki, hogy legalább részben levegyem a terhet a válláról.

- Nem, azt nem akarom! – felelem elszégyellve magam.

Azok után, hogy anyával már csak egymásra számíthatunk, az égvilágon mindent megteszek azért, hogy még csak véletlenül se bántsam meg, hogy ne legyen hozzá egy rossz szavam se. Nem fér a fejembe, hogy mégis az előbb, hogy juthatott eszembe olyan bárdolatlan dolog, miszerint elszakítsam attól az embertől, akivel látszólag tényleg boldog, és aki szereti.

- Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam a dolgot! Sajnálom, csak te is tudod, hogy Tishával nem éppen felhőtlen a viszonyunk! – motyogom, miközben vállgödrébe fúrom arcom, s átölelem.

- Semmi baj! Azt hiszem, ennyi év után már hozzászoktam a hisztijeidhez, és tudom is kezelni őket! – nevet halkan, miközben ő is átölel.

Így, hogy izmos karjai közé bújtam, és józanabbul igyekszem átgondolni a dolgokat, mintha minden könnyedebben menne, már csak attól, hogy tudom, hogy Cadenre bármikor számíthatok, hisz eddig is bármi is történt, mindig mellettem állt, és segített, amiben csak tudott.

Hosszan beszívom ismerős, megnyugtató illatát, miközben a fejemben szöget üt a gondolat, miszerint lehet, hogy ez az egész házasság ügy nem is lesz olyan rossz. Hogy talán, ha mindketten, Tisha és én is visszafogjuk magunkat valamiképpen, akkor megoldható lesz, hogy csak eltűrjük egymást otthon, azonban azt már nem tudom megígérni - még saját magamnak sem-, hogy ha nem lesznek ott anyámék, vagy ha suliban leszünk is ilyen szívélyes leszek vele.

Sziasztok!

Először is, szeretném lekötni, hogy ez egy teljesen varázslás-, fantáziamentes történet lesz, Nitta és Maiza tollából. Mindketten reméljük, hogy azért akad, akinek tetszeni fog!
A történet a következő :Tisha Reynolds és Cassiopeia Polignac esküdt ellenségei egymásnak, amióta csak megpillantották egymást a gimnázium forgatagában. Ellenségeskedésük odáig fajult, hogy még az iskola is két részre szakadt személyükkel kapcsolatban. Ha tehetik, mindig keresztbe tesznek a másiknak, így aztán a sors furcsa fintora, miszerint egyedülálló szüleik épp egymásba szeretnek bele, ezzel egy fedél alá kényszerítve a két ellenséget, fenekestül felforgatva az életüket.
Azonban, ha ez még nem lenne elég, egy újabb szerencsétlen véletlennek köszönhetően, szüleik halaszthatatlan munkájuk miatt nem tudnak elmenni a nászútra, így két egymással kakaskodó lányaikat küldik el, hogy reményeik szerint, végre megbékéljenek egymással. Persze, mint az életben, itt sem érnek véget megpróbáltatásaik, így további bonyodalmakra számíthatunk.