1. fejezet~Tisha( Nitta)

Sziasztok! 

Megjött az első feji első része, ugyanis Cass részét holnap kapjátok. A lényeg, hogy sajnáljuk, hogy megvárakoztattunk titeket, de mindketten elég nehéz heteket tudhatunk magunk mögött, de reméljük, ez már nem tart sokáig.

Jó olvasást, és számítunk kritikákra!

Háton fekve pihentem az ágyon, gondolatokkal szárnyra kelve repültem a tudatalattim leghátsóbb részébe.

 - Minek is ez a felhajtás? - kérdezem félhangosan. - Minek ezek a családi reggelik? - gondolkodtam tovább.

Igaz, hogy Persephoné nagyon kedves mind velem és mind Adammel. A papát pedig egyenesen imádja. Bár egyfolytában úgy viselkednek, mint két szerelmes kiskamasz. Még Tylerrel se viselkedünk így, pedig mi már egészen régóta együtt vagyunk.

Az ilyesfajta "családi " összejöveteleken Cassyvel mindketten próbáltuk előadni a legbájosabb énünket. Én csak apa miatt, ő pedig az anyja miatt, gondolom én. Apa nagyon próbálkozik Cassyvel összebarátkozni - bár szerintem ez reménytelen -, de nem tudom, hogy mennyi sikerrel.

De most mégis Adam a legidegesítőbb. Csak mindenre mosolyog, ezzel meg az őrületbe kerget. Idősebb testvér lévén kéne rendelkezni saját, határozott véleménnyel. Ebben a családban úgy tűnik, hogy ezzel csak én rendelkezem.

Ilyenkor kíváncsi lennék, hogy mit mondana anya. Olyan igazságtalannak érzem, hogy Adamnek több ideje volt megismerni őt, mint nekem. Most pedig az ő szerepét más akarja betölteni, amit nem esik nehezemre kimondani, hogy igazán nincs ínyemre. Igazán kedves nő és figyelmes, de ő mégsem léphet az édesanyám helyére.

Egy órám volt elkészülni, míg nem indulunk a Metropolitan Múzeumba egy családi reggelire. Bár a reggelik ritkaságnak számítottak, mert mi Cassyvel suliban voltunk, míg apa és Persephoné pedig dolgozni ment. Nem vágytam egy újabb iskolán kívüli találkozásra Cassyvel, de ahogy közeledett az esküvő napja úgy lettek ezek az események egyre gyakrabbak is. Szinte minden erőfeszítésünket latba kell vetni ilyenkor, hogy ne ugorjunk egymás nyakának és ne szóljunk keményebben a másikhoz, mint az megengedett lenne. De ígéretet tettem apának, hogy rendesen fogok viselkedni, de azt nem, hogy a suliba nem kötök belé.

Lassan ültem fel az ágyban és ülőpózban kinyújtóztam. Az agyam már teljesen elzsibbadt a sok gondolkodásban. Egy apró gondolattól vezérelve elengedtem magam és visszazuhantam az ágyba. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, hogy elveszem a rajta pihenő könyvet és olvasok egy kicsit. De a könyv nem mozdult el a helyéről, békésen feküdt tovább a szekrény lapján.

Akaratlanul is újra a gondolatok világába kalandoztam. Egy rossz eseménynél összeszorítottam a szemem. Bár nem sok emlékem van a balesetről, de a fotók és cikkek az újságokban fel-felvillantják az aprócska emlékfoszlányokat az elmémben. Folyamatosan ugyanazok a mondatok: "Frontálisan ütközött két kocsi." Az egyik sofőr alkohol befolyása alatt állt." "A fiatal családanya belehalt sérüléseibe, de a vele utazó öt éves kislánya csodával hatásos módon túlélte." Ezek és az ehhez hasonló emlékek kísértik minden magányosan töltött percemet.

Újra felültem, és hogy újra elhessegessen a számomra kellemetlen mondatokat és gondolatokat. Átsétáltam a fésülködőasztalomhoz és elkezdtem készülődni. Kifésültem a hajamat és felkötöttem egy cofba. A kávém már gőzölögve várt rám a konyhapulton, gyorsan felhörpintettem és a fürdőbe indultam. Megmosakodtam és fogat mostam. Visszamentem a szobámba és leheletnyi sminket vittem fel az arcomra. Még bekapcsolta a laptopomat és elolvastam az üzeneteimet. Gyorsan küldtem Tylernek egy SMS-t, hogy a zenekari próbán találkozunk. Éppen befejeztem a teendőimet, amikor apa kiabált be hozzám, hogy a kocsi csak rám vár és legkésőbb 5 perc múlva indulunk. Normál tempómban elkezdtem venni a kabátom és a cipőm, majd kisétáltam a lakásból és bezártam magam mögött az ajtót. A liftet várván nekidőltem és türelmesen vártam és vártam, csak vártam. A lift megérkezett és lassan kinyíltak ajtajai is, megnyomtam azt a gombot, ami a garázsig szállít le. Amikor feltárult előttem a garázs látványa már láttam a járó kocsit és a türelmetlenül tipródó apát. Tessék itt az apám, Lucas Reynolds a pontos fotós, aki soha, de soha nem késik sehonnan.

- Gyere már! Elkésünk! - kiabált nekem, mert olyan lassan menetem előre, mintha hátrafele mentem volna.

- Megyek már! - és egy kicsit gyorsítottam a járásomon. Amikor odaértem az autóhoz, akkor csendesen beszálltam.

Az utazás részemről csendben telt, a hátsó ülésen kibámulva figyeltem az ismerős tájat. Apa és Adam folyamatosan beszélgetett valami jelentéktelen dologról. A múzeum alapjában véve nem volt messze, de a hatalmas forgalom miatt csak araszolva tudtunk haladni. A dudálásokat és a családom beszélgetését kizárva próbáltam újra a gondolatok világába merülni. De most ez nem sikerült, csak az álmaim világába menekült az elmém. Mézédes álmokba ringatott a kocsi gyenge rázkódása. A boldogság illúzióját apám mély, hars hangja szakította félbe.

- Tish! Tisha! Ébredj, megérkeztünk! - rázogatta a vállamat.

 - Jól van! Jól van! Megyek már! - nyújtóztam ki és megdörzsöltem fáradt pilláimat. Kikászálódtam a kocsiból és indultam a múzeum bejárata felé. A vasárnap reggeli nap erősen tűzött a szemembe. Ahogy beértünk a múzeumba kellemes hűvösség vett körül, Adam átkarolta a vállamat, mint egy biztatásképp, hogy lépkedjek tovább a terem felé. Az út alatt némán beszélgettünk, ami meglepő volt, mert mikor egyetemre ment, akkor egy kicsit eltávolodtunk egymástól.

Már a terem előtt hallottam Cassy és az anyja vidám társalgását, és hogy alkalomadtán fel-felkacagtak. Úgy éreztem, hogy a lelkemet valami újra fojtogatni kezdi, és a sírás kerülget. Eszembe ötlött, hogy ebben nekem az édesanyámmal már nem lehet részem. Egy mély levegőt vettem és tovább mentem. Kedvesen köszöntem mindkettőjüknek, ahogy azt illik. A számomra csendesre tervezett reggeli elég hangosra sikeredett. Apa és Persephoné egyfolytában enyelegtek.

- Milyen csinosan vagytok. Bár ezen meg se lepődök. - bókolt apa a tőle megszokott módon.

- Jaj, Lucas! Hagyd már. És ő a fiad? - kérdezte Persephoné nyájasan.

 - Igen, ő Adam. - mutatott rá apa.

- Adam Reynolds vagyok. Örvendek, már nagyon sok jót hallottam magáról. - kedveskedett a bátyám.

- Ó, tényleg. De nyugodtan tegezz csak. Én Persephoné Polignac vagyok, és a lányom Cassy. - mosolygósan beszélt, miközben el se engedte apa kezét.

Nem volt vele tényleg semmi bajom, a lányát kivéve. Látszott rajta, hogy szereti nagyon apát és tényleg jó viszonyba akart velünk kerülni.

- Szia! Már azt hittem, hogy az esküvő előtt nem is találkozunk. - mondta Cassy nyávogva.

 - Részemről a szerencse. Tisha nem is mondtad, hogy ilyen szép barátnőd van. - kacsintott rám Adam, mert tudta, hogy miféle viszonyban vagyok Cassyvel.

 - Pedig biztos, hogy említettem, csak nem igazán figyeltél. - feleltem neki gúnyosan, amit valószínűleg Cassy is megérzett.

A reggeli többi része mind az esküvő körül forgott. Mindig volt valami: A díszítés, a terítés, a menü, a torta és még sok olyan dolog, amik egyáltalán nem is lényegesek. De a kedvencem akkor is a vendéglista volt: Most ezzel vesztem össze, őt akkor mégsem hívjuk meg, akkor kit hívjuk meg helyette?

A reggeli végén, apa elment Persephonéval, mialatt engem Adam szállított haza. Cassy pedig egyedül ment haza, bár Adam először őt is haza akarta vinni, de nem engedte és az igazat megvallva én se rajongtam az ötletért. Otthon rögtön a szobámba mentem és visszafeküdtem az ágyamba és végre utat engedhettem a könnyeimnek.